Mostanában sokszor éreztem úgy magam, hogy valami nem jó. Olyan is volt elég gyakran,
hogy éppen semmi sem jó. Nyafogtam a barátnőimnek, a terapeutámnak, az anyámnak, a
páromnak. Egy idő után már saját magamat is rendesen idegesítettem vele, hogy semmi jót
nem tudok felhozni, ha megkérdezik tőlem, hogy mi újság?
Folyton csak az jut az eszembe,
hogy mi az, ami nem komfortos, mi az, ami hiányzik. Ettem magam rajta rendesen, hogy
hogy lehetek én ilyen negatív? Hiszen nem ez vagyok én valójában. Általában szépnek látom
a világot, és igyekszem a dolgok jó oldalát nézni. Akkor mi a fene történt velem?
Aztán valaki kimondta, amit én is oly sokszor mondok másoknak, de persze amikor kívülről
jön, akkor hallja csak meg igazán az ember, hogy ér szarul lenni. Érvényes az, hogy most nem
látom a fényt az alagút végén. Érvényes az, ha befekszem egy kicsit a gödrömbe és fetrengek
az alján. Sőt még sajnálhatom is magam, ha úgy tetszik. Megélhetem azt is, ha most nem jó
semmi.
Aztán persze jöttek más fajta tanácsok is, miszerint a jóra kell fókuszálni. Arra kell helyezni a
hangsúlyt, hogy mi mindenem megvan. Két szép gyerekem, szerető férjem, lakásom,
családom. Másnak ezek nincsenek, érezd magad szerencsésnek. Az a helyzet, hogy ebben a
helyzetben ez nekem nem segített. Ha nem vagyok képes meglátni a fényt, hiába mondják,
hogy nyisd ki a szemed, attól még a szemellenző rajtam lesz.
Szóval igenis megengedtem magamnak, hogy fetrengjek egy kicsit a mocsárban és sajnáljam
magam. És őszintén nagyon hasznos volt.
Egy idő után pedig teret tudtam engedni annak, hogy megfogalmazzam, mi az, amitől én most
jobban érezném magam. Elsőre nem voltak nagy szabású terveim, egy sajtburgerig jutottam.
Aztán elengedtem a fantáziam. Mi tenne boldoggá? Hogyan tudom ezt megvalósítani?
Így jutottam el odáig, hogy a sebeim nyalogatása közben a 10 évvel ezelőtti fotóimat
nézegetve rákívántam, hogy de jó volt, amikor eljártam légtornázni. Mennyire szerettem,
mennyi sikerélményt és önbizalmat adott a számomra. Elhatározásra jutottam és
bejelentkeztem egy órára. Felkészítettem a lelkem, hogy csak eltelt 10 év, nincs már olyan
erőnlétem, hajlékony sem vagyok, meg már nem is olyan fiatal, mint anno, és tudjátok mit?
Ugyan mára pokoli izomlázam van és pár zúzódást is összeszedtem, de nagyon megérte.
Szóval konklúzió így a végére: ér szarul lenni. Ha kell, feküdj bele a gödörbe és hemperegj a
sárban, sajnáld is magad nyugodtan. Aztán kelj fel és indulj el újra, mert nagyon megéri!
